A családi háttér vagy az egyéni érdeklődés terelte a természettudományok felé?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy az egyéni tudásvágyam kialakulásában volt nagy szerepe a családi háttérnek. A miértjeimmel soha nem hajtottak el a szüleim, mindig próbáltak válaszolni a kérdéseimre. Villamosmérnök édesapám - aki a mai napig szeret barkácsolni - gyerekkoromban gyakran foglalta el az ebédlőt a forrasztópákával meg mindenféle ellenállásokkal, kondenzátorokkal, tranzisztorokkal. Ehhez persze kellett édesanyám türelme is, de így hamar megtanulhattam, hogy ha értem, hogy mi hogyan működik, akkor ezekből a kicsi mütyürökből nagy dolgokat lehet építeni. Innen persze rögtön jött, hogy mindig kíváncsi voltam, hogy mi hogyan működik. Ez a kíváncsiság vezetett el odáig, hogy a matematika, a kémia és a fizika iránt kezdtem el érdeklődni.
A bajai III. Béla Gimnáziumba már úgy érkezett, hogy fizikus lesz, vagy más irányok is felmerültek?
Hatosztályos gimnáziumi tagozaton tanultam, így, ha jól számolom 13 évesen kerültem a gimibe. Egy éven át már volt fizika órám az általános iskolában, de az azért még nem volt elég ahhoz, hogy mindenáron fizikus akarjak lenni. A gimiben először a kémia világa szippantott be, versenyekre is jártam. A matematikát is mindig nagyon szerettem, de aztán végül a fizika mellett döntöttem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mindhárom tárgyból nagyon jó tanáraim voltak.
Érettségi után miért a Szegedi Tudományegyetemet választotta?
Tanáraim, amikor megtudták, hogy mit szeretnék tanulni, mivel szeretnék foglalkozni egyöntetűen a Szegedi Tudományegyetemet javasolták. Olyannyira, hogy a fizikatanárom javaslatára a gimnázium utolsó évében Szegedre jártam fizika szakkörre. Akkor megtetszett a város, az egyetem, és mivel versenyeredményeim alapján nem kellett emeltszintű érettségit tennem, így nem volt kérdés, hogy hova jövök. Azóta persze az is kiderült, hogy tanáraimnak igaza volt.
Szegeden 2004-ben végzett fizikusként. 2008-ban ugyanitt PhD-fokozatot szerzett. Eleve kutató akart lenni, vagy ez az irány menetközben alakult ki?
A körülöttünk lévő világ működését szerettem volna megérteni. Volt egy naiv képem arról, hogy milyen érdekes lehet fizikusnak lenni, nagyműszerekkel dolgozni, de akkor még nem tudtam, hogy kutatni szeretnék. Diplomamunkám során aztán kiderült, hogy a kutatás során jól lehet kamatoztatni, hogy szeretek új ismereteket szerezni, kíváncsi vagyok, és addig nem nyugszom, amíg meg nem értem a dolgokat.
Az egyetemen, majd 2015-től kutatóintézetünkben ultragyors folyamatok vizsgálatával és ultragyors ellipszometriával, plazmonikával és nanooptikával foglalkozik, illetve ellipszometriai kiértékelő eljárásokat dolgoz ki. Mi fogta meg a nanoléptékű fizikában?
A nanoléptékkel először diplomamunkám során találkoztam, akkor vékonyrétegek tulajdonságait vizsgáltam. Emlékszem, nagyon érdekes volt látni, hogy a makroszkopikus tulajdonságok hogyan jelennek meg a hajszálnál százszor vékonyabb, azaz pár tíz, pár száz nanométer vastagságú rétegekben. A legkézenfekvőbb példák erre az úgynevezett gyémántszerű szénrétegek. Ezek bár nagyon vékonyak, mégis megőrzik a gyémánt keménységét – pontosan emiatt számos helyen használják ezeket felületkeményítésre. Mennyivel költséghatékonyabb egy kést ilyen vékonyréteggel bevonni, mint magát a kést gyémántból elkészíteni! Még érdekesebb, hogy ha tovább csökkentjük a vékonyréteg vastagságát, akkor számos nem várt, a nagyléptékűtől eltérő tulajdonságra bukkanhatunk. Például, ha aranyból nanométeres méretekkel jellemezhető téglákat készítünk, akkor azok a látható fénnyel kölcsönhatva, a fényt nagyon pici térfogatba tudják összegyűjteni. Ez a nagyon jól fókuszált fény sok mindenre használható, például egyetlen molekula jelenlétének kimutatását is lehetővé teszi. Azaz, egyrészt nagyon izgalmas felfedezni, hogy ilyen léptékben máshogy viselkednek az anyagok, mint a megszokott makroszkopikus világban. Másrészt az is nagyon izgalmas, hogy pontosan ez a viselkedés rengeteg alkalmazási lehetőséget tesz lehetővé.
Melyik eredményére a legbüszkébb?
Büszke a BSc., MSc., TDK, PhD hallgatóim fejlődésére, teljesítményére szoktam lenni. Inkább azt szoktam mondani, hogy mennyire élvezem azt a folyamatot, amíg diszkutáljuk, átbeszéljük az eredményeket és a „nem értjük mit mértünktől” eljutunk odáig, hogy értjük, és akár új kísérleteket is tudunk tervezni ezek alapján. A legjobb esetben egy ilyen folyamat végén új alkalmazásokat is javasolhatunk. De ha muszáj mondanom egy eredményt, akkor pillanatnyilag arra vagyok a legbüszkébb, hogy a laborunkban egy olyan eszköz működik, ami talán rekorder a maga nemében. Az általunk fejlesztett, úgynevezett ellipszometriai eszközzel többek között félvezetőkben lejátszódó folyamatokat tudunk vizsgálni. Olyanokat, amik például napelemek működését befolyásolják. Információim szerint a nálunk lévő elrendezés időbeli felbontása a legjobb. De őszintén szólva itt sem erre vagyok a legbüszkébb (persze ez is szuper jó!), hanem arra, hogy megoldottuk azokat a problémákat, amikbe a fejlesztés során belefutottunk, és csapatként léptünk előre kollégáimmal.
Témavezetőként BSc. és MSc. hallgatók diplomaszerzését segíti, három tanítványa PhD-fokozatot kapott. Az utóbbiak egyike közvetlen munkatársa, Pápa Zsuzsanna. Az egyetemen előadást, számolási gyakorlatot, hallgatói laboratóriumi gyakorlatot tart. Az egyik diákja így jellemezte: „Ő volt a legjobb gyakorlatvezető, akivel találkoztam. Nagyon jól elmagyarázza a tananyagot, segítőkész, mindig a hallgatók érdekeit nézi... Nagyon szerencsés, aki őt kapja a gyakorlataihoz, látszik, hogy szeret tanítani.” Hogyan kell jól tanítani a fizikát?
Bárcsak tudnám! Mindig arra törekedtem, hogy türelmes és következetes legyek, bár az egyetemista valószínűleg megfogalmazta a lényeget: tényleg szeretek magyarázni. Nagyon jó látni, amikor egy-egy hallgató szeme felcsillan, mert egyszer csak megértett valamit, ami előtte nem volt világos. Vagy amikor olyanok is bekapcsolódnak a feladatmegoldásba, és mosolyogva jelentkeznek, akik fáradtan ültek be az órára. Ehhez persze készülni kell, és próbálni nem elfelejteni, hogy mi lehetett az a lépés, ami annak idején esetleg nekem is gondot okozott. Mi lehet az a pont, ami nekem a hosszú évek alatt triviálissá vált, de igazából nem is annyira egyértelmű. Szóval talán valahol gyereknek kell maradni, és tudni kell rácsodálkozni a világra. Igyekszem átadni azt a rengeteg mindent, amit én is kaptam.
Kutató és kétgyermekes édesanya. A gyerekekkel sikerült megszerettetni a természettudományokat?
Ez még nem lefutott játszma, ahogy mondani szokták, mert még elég fiatalok a gyerekeim. Mindkettőt egyértelműen érdekli a matematika. Egyáltalán nem bánták, amikor pizza volt otthon az ebéd, mert főzés helyett közösen iránytűt építettünk. Vagy lézermutatóval és harapófogóval kísérletezünk. Vagy a távirányító fényét „vadásztuk” telefonnal, fényképezőgéppel. Szóval egyelőre szeretnek rácsodálkozni a világra, de ettől még lehet, hogy teljesen más irányú pályát választanak majd. Ha annyit sikerült elérni, hogy bármerre is kerülve akarnak, mernek és tudnak is gondolkodni, akkor rendben lesznek.
A szegedi fizikusok közül korábban Ajtai Tibor, Erdélyi Miklós, Hopp Béla, Nánai László, Laczkó Gábor és Varjú Katalin érdemelte ki a Budó Ágoston-díjat. Idén Ön vehette át. Rövid időn belül ez a második fontos elismerése, hiszen tavaly az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj pályázaton nyert. Mit üzennek ezek a kitüntetések?
Komoly megerősítést jelentenek abból a szempontból, hogy talán mégsem járok rossz úton, érdemes errefelé tovább menni. Azt üzenik, hogy a tudományos élet képviselői, a hazai fizikus társadalom is érdekesnek, értékesnek tartja azokat a kutatásokat, amikkel foglalkozom, azokat az eredményeket, amelyeket elértem. A középiskolai matematika tanárom mondta mindig, ha jól sikerültek a dolgozataink, hogy „csak így tovább”. Szóval a legfontosabb üzenet talán az, hogy „csak így tovább”.
Fotók: Balázs Gábor